A magyar nyelvben 14 magánhangzó van, melyek közül 5 rövid és hosszú formában is létezik. A magánhangzók úgy keletkeznek, hogy a gégéből áradó hang – zönge – a szájüregben az ajkak formálása, az állkapocs és a nyelv elhelyezkedése következtében sajátos színt kap. A magyar magánhangzók mindegyike zöngehang, azaz a hangszalagok rezgése által keletkeznek. A levegőoszlop rezgése áttevődik a koponyacsontokra, mely fejtetőn is érzékelhető,  a pajzsporcon kitapintható. A magyar nyelvben csak a suttogó beszédben találkozunk zöngétlen magánhangzóval.

Ha csak az ajkak vennének részt a magánhangzó képzésben, akkor az [u]–[ü], vagy az [o]–[ö] hangok között nem volna különbség, de a nyelv függőleges (fel, középre, le) és vízszintes (előre, középre, hátra) mozgásával módosítja a szájüreg térfogatát, megváltoztatva a képzés helyét, kisebb vagy nagyobb teret hagyva a rezonanciának. Képzeljük el a cselló (gordonka), a brácsa (mélyhegedű) és a hegedű hangját. A hangszekrény mérete más színezetet ad a hangnak. Magas nyelvállású hangjaink az [i], [u], [ü]. Középső nyelvállású hangok: [é], [o], [ö]. Mély nyelvállású az [a], [e]. Legmélyebb az [á].  A szájüreg elején, a fogakhoz közel képezzük az [i], [ü], [ö], [é], [e] hangokat, a többit hátul, távolabb a fogaktól.

Hangstatisztikai vizsgálatoknak az a megállapítása, hogy a magyar nyelv gazdag magánhangzókban. 100 hangból átlagosan 42 a magánhangzó, 58 a mássalhangzó. Leggyakrabban előforduló magánhangzó az [e]. 100-ból 26; 23 pedig az [a],  vagyis  mondhatjuk, hogy a két leggyakoribb magánhangzónk a  két alsó nyelvállású rövid magánhangzó: az [e], és az [a],  ez  meghatározza nyelvünk egész hangszerkezetét.