Ketten maradtunk a padon egy szombat délutáni előadás után, amikor a többiek már elindultak a busz felé. A téma a türelem volt: az, hogy egy beszélgetés attól lesz jó, hogy valaki hajlandó lassítani. Az előadó azt mondta, a legtöbb félreértés nem abból születik, hogy valaki nem érti a másikat, hanem abból, hogy nem mer rákérdezni.
A mellettem ülő ismerősöm, aki két utcával lakik tőlünk, erre azt mondta, hogy ez a mondat neki huszonöt évébe került. Fiatalon inkább bólogatott, ha nem értett valamit, mert kínosnak érezte megállítani a másikat. Aztán évekkel később rájött, hogy ezzel nem magát kímélte, hanem a másikat fosztotta meg attól az esélytől, hogy tényleg megértessék magukat.
A beszélgetés innen fordult egészen máshová, mint ahogy elindult.
Amikor a bólogatásból tanulási kudarc lesz
Elmondtam neki, hogy én ugyanezt csináltam a nyelvórákon. Nyolc évvel ezelőtt jártam utoljára tanfolyamra, negyvenkét éves voltam, és a csoportban soha nem szóltam, ha nem értettem valamit. Csak bólintottam, aztán otthon próbáltam utánanézni, sokszor éjfél után, egy telefon képernyőjén. Négy hónap után nem is a tudásom fogyott el, hanem a türelmem magamhoz.
Az a rész volt a legrosszabb, amikor a tanár rákérdezett, hogy világos-e. Ilyenkor mindenki bólintott, és én is bólintottam, pedig biztos voltam benne, hogy legalább hárman ugyanúgy nem értik, mint én. Senki nem mert elsőként megszólalni. Visszanézve az egész csoportot ez a néma megegyezés vitte el, nem a tananyag nehézsége.
Ő erre visszakérdezett, hogy szerintem mi lett volna a megoldás. Azt válaszoltam, hogy valószínűleg egy olyan forma, ahol nincs kilenc másik ember, aki előtt kellemetlen megszólalni. Erre azt mondta, hogy a szomszédja pontosan ezért választott másfajta képzést, és hogy nézzem meg, ő honnan indult el.
Amit a keresés után találtam
Otthon még aznap utánanéztem annak, hogy angol nyelvoktatás debrecen, és a Hollywood Nyelvstúdió debreceni oldalán akadtam meg. Ott nem csoportos órákról írnak, hanem magántanári csapatról és egyénileg összeállított tananyagról, ami a tanuló szintjéhez és céljához igazodik. Nálam pontosan ez volt a hiányzó láncszem, mert a régi tanfolyamon a tempó soha nem az enyém volt.
Sokáig azt hittem, hogy ez luxus, és hogy egy felnőttnek illik alkalmazkodnia. Nyolc év távlatából viszont már máshogy számolok. Az a négy hónap, amit végigültem bólogatva, sokkal drágább volt, mint bármi, amit azóta a tanulásra költöttem, mert nemcsak az idő ment el, hanem a kedvem is nyolc évre.
A náluk olvasható angol nyelvoktatás debrecen leírásban az is szerepel, hogy nyitvatartási időn belül bármikor be lehet menni tanulni, nem kell időpontot foglalni, és hetente 30 órában állnak rendelkezésre. Ez nekem azért lényeges, mert a hetem kiszámíthatatlan, és korábban minden lemondott óra után nehezebb volt visszaülni.
Miért fontos, hogy lássam, hol tartok
A másik dolog, ami megfogott, a visszajelzés módja. A leírásuk szerint minden modul zárásakor belső vizsga következik, és arról kétnyelvű oklevelet kap a tanuló. Tudom, hogy sokan legyintenek az ilyesmire, de nekem pont ez hiányzott: nyolc éve fogalmam sem volt arról, mennyit haladtam, csak azt éreztem, hogy nem elég gyorsan. Ha valaki megkérdezte, hogy megy-e, azt mondtam, hogy nehéz, mert semmi más nem jutott eszembe. Egy szintenkénti visszajelzésnél viszont nem az érzéseimre kell hagyatkoznom, és ez felnőttként sokkal fontosabb, mint amennyire elsőre hangzik.
A padon ülve azt mondta az ismerősöm, hogy a legtöbben nem a tananyaggal járnak pórul, hanem azzal, hogy nem merik kimondani, hol tartanak. Azóta ezt a mondatot viszem magammal minden órára. A Hollywood Nyelvstúdióban is azzal indult minden, hogy kimondtam, hol tartok valójában, és ezen a ponton már túl vagyok.