„A csend is tele van hanggal, ha valaki érti a jelbeszédet.”
Ezt a mondatot nem biztos, hogy teljes mértékig értettem volna, amíg meg nem ismertem hallássérültek világát.
A hallássérültek világa rendkívül különleges, melybe egy jelnyelvi alapokat tanító kurzus keretein belül nyerhettem bepillantást.
Mindig is érdekelt a téma, de a tanfolyamon jöttem rá, hogy egyáltalán nem olyan a jelnyelv és a hallássérültek világa sem, mint amilyennek hittem volna.
Az ő „beszédük” sokkal összetettebb és teljesen más felépítésű, mint a miénk, emiatt nem könnyű megtanulni, ám nem is lehetetlen elsajátítani legalább az alapokat.
A legmeghatározóbb élmény az volt, amikor lehetőségünk volt a sikeres vizsgánk után találkozni egy hallássérült fiúval.
Ő már siketként született, tehát a hangok világát egyáltalán nem ismerte.
A jelnyelv annál inkább az ő terepe volt: már kisgyermekként elkezdte tanulni, és az iskolában is így oktatták őket.
Ez a fiú segített nekünk, hogy rájöjjünk, a hallássérült személyek egyszerre nagyon különlegesek, de mégis pontosan olyan emberek, mint mi.
Különlegesek, hiszen a hallássérültek közül sokan sokkal élesebben látnak, mint az átlagos emberek (még a perifériás tereket belevéve is), kifinomultabban képesek érzékelni a különféle akusztikus rezgéseket, továbbá a testbeszéd értelmezése is sokkal jobban megy nekik.
Mindemellett viszont a fentebb említett dolgokat – és persze a miénktől eltérő hallást – leszámítva 100%-ig olyan emberek, mint mi.
Ők is ugyanazokat a dolgokat szeretik csinálni, mint mi: ugyanúgy szeretnek focizni, filmezni (persze felirattal), könyvet olvasni, túrázni és sorolhatnám még napestig.
Emiatt éreztem különösen szomorúnak, amikor megtudtam, mennyi kihívással kell megküzdeniük a hétköznapokban.
Olyan kihívásokkal találkoznak nap, mint nap, amikre mi álmunkban sem gondolnánk, hiszen nekünk természetes, hogy tudunk segítséget kérni az utcán bárkitől, ha például nem találjuk a metrómegállót, ám nekik sokkal nehezebb a helyzet.
Hiába értenék, amit válaszolunk, hiszen sokuk rendkívül ügyesen olvas szájról, az utca embere nem igazán, vagy csak nagyon nehezen érti a hallássérültek beszédét vagy nonverbális kommunikációját.
A hallássérültek is ugyanolyan emberek, mint mi, csak más nyelvet beszélnek – amint ezt felismerjük, sokkal könnyebben megtaláljuk a módját annak, hogy megkönnyítsük az ő életüket is, továbbá ne feledjük: a mi életünk is színesebbé válhat ez által!
Pontosan emiatt úgy gondolom, nem csak a hallássérültek megfelelő rehabilitációja lenne a fontos a mai világban, hanem sokkal inkább az, hogyha lehetőség lenne rá, hogy megismerhessük az ő világukat is.